A koronavírus idején

Változz a változásban

8.nap

Meg tud valaki tanítani meditálni?

Akkor keressen! 🙂

           Elhatároztam, hogy megpróbálom szokássá alakítani, beépíteni az életembe a rendszeres meditációt. Remek időszak erre a #maradjotthon időszak. De szerintem sohasem tudtam meditálni. Legtöbbször kudarcélményként éltem meg, hogy nekem ez nem sikerül.

Szóval, ha meg tud valaki tanítani meditálni, keressen meg! 🙂

Az még teljesen ok, hogy lazítsam el a testem, meg hogy lélegezzek hol hasba, hol mellkasba. Ez a része megy, hisz színészként is nagyon fontos a légzéstechnika. De amikor egyenletesen kell lélegeznem és ezt figyelni és hagyni, hogy egyre mélyebbre vigyen a légzés, na itt nálam valami átkattan és feszült leszek tőle. Nem lenyugszom, hanem pont, hogy felidegesítem magam 🙂

 Kényelmetlen lesz a testtartás, egyáltalán nem tud egyenletes maradni a légzésem, inkább csak erőltetett. Arról nem is beszélve, hogy ha azt mondják kapcsold ki a külső zajokat, akkor pont arra kapok parancsot, hogy figyeljem a külső zajokat. Ez még oké is, mert akkor valamire összpontosítok. De hol van az a pont, amikor nem ennyire akarattal összpontosítok, mint egy jó koncentrációs gyakorlatnál? Vagy ez a jó, ha nagyon összpontosítok? Befelé kellene figyelni, de inkább kívülre teszem ilyenkor a figyelmet és elkezdem magam kívülről látni. Ahogy ülök törökülésben a szőnyegen, csukott szemmel és szuszogok. És viccesnek találom magam. Ezért megint kizökkenek. Olyan, mintha néznének engem. Erről meg eszembe jutott a Rosszcsirkeff Mária és társai. És akkor meg azon röhögök. Írtam is erről, mert imádtam belőle egy szövegrészt. Abban is beszélgetés folyik önmagaddal, a tükörképeddel.

(Ha szeretnéd elolvasni  ITT találod!)

Szóval, mint ha néznének engem és azt látnák, ez nem megy neki. És így is van, nem megy.

Aztán amikor megpróbáltam különféle vezetett meditációkat, akkor meg azt éreztem, hogy idegesít a zene, vagy a beszélő hangja, vagy nem tudok azonosulni azzal amit mond, vagy viccesnek és tőlem idegennek találom azt, amit el kellene képzelnem. Aztán találtam valakit, aki nagyon leegyszerűsítette nekem a meditálást és élvezhetővé tette. Egyszerűen természetesen beszélt és mondott dolgokat, hogy mit lássak, képzeljek el, és ezekkel a dolgokkal tudtam menni, szóval ez már sokkal közelebb állt hozzám. De amikre a vezetett meditációja fókuszált, azzal egy idő után már nem volt dolgom. Szóval, hol vagyok ebben én? Ezt keresem.

Aztán ma, miközben metszettem a sövényt már vagy egy órája, rájöttem, hogy gyakorlatilag én most egy meditatív állapotban vagyok. Hallok és látok mindent magam körül, de egy nagyon biztonságos burokban vagyok, ahol csak a saját gondolataimat hallom. Nem irányítom őket, hanem csak hallgatok rájuk, figyelem mik kerülnek elő. Mik foglalkoztatnak most. Miről beszélgetek most önmagammal teljes nyugalomban.  Nekem a természet kell hozzá, egy monoton cselekvés és idő…Nem kell sietnem, nem kell kapkodni. És csak figyelni, mik törnek elő a mélyből anélkül, hogy nagyon akarnék most bármit is átgondolni, megfejteni, elemezni.

Szóval, asszem, mégis tudok meditálni. Nem görcsösen akarni kell, hanem csak hagyni maga sodródni valamivel.

Ez a mai napom tanulsága.

Előző
Következő