Nem vagyunk tökéletesek

Mari pszichológus, kineziológus, mediátor, családterapeuta, párterapeuta. De nemcsak remek és sokoldalú szakember, hanem egy rendkívül vitális nő és vibráló személyiség, akivel valódi feltöltődés, élmény és egyben tamulás volt  ez a beszélgetés.

Gárdos Mari pszichológus arcképe

Meli: Mari! Mi az, amit nagyon fontosnak tartasz elmondani magadról ahhoz, hogy az olvasók többet megtudjanak rólad?

Mari: Szoktam kérdezni a klienseimtől, amikor először találkozunk, hogy ha csak egy bélyegnyi helyük volna, mit írnának oda magukról. Én azt írnám magamról, hogy kíváncsi. Életem minden területét ez határozta meg. Hiszen mikor a gyerekeimet vártam, akkor is ez volt a legerősebb érzés, kik ők, vagy mit akarnak közölni nekem, és amikor beszélni kezdenek, mit mondanak, hogyan látják ezt a helyet, ahová leszülettek. A pályámhoz is ez a kíváncsiság vitt. Én tényleg,őszintén kíváncsi vagyok az emberekre. Amikor először beszélgetek valakivel, olyan, mintha egy izgalmas könyvet nyitnék ki.
Azt hiszem,szakmai életemben fontos volt a szociális érzékenységem is. Fontos tanuló állomás volt Hidegkút. Ez egy híres terápiás intézet volt, ahol azt tanultam, hogy nem a betegséggel, hanem az emberrel kell dolgozni. A másik nagy tanulóhely Polcz Alaine mellett a gyerekklinika, ahol abban az időben a gyerekek 80%-a meghalt. Végig kísértük őket az úton. Ott azt tanultam meg,hogy van Isten

Meli: Van e valamilyen személyes üzenet, jelmondat, amit képviselsz a klienseiddel való munkában?
Mari: Azt közvetítem az engem megkeresőknek, hogy egyenrangúak vagyunk. Amit te megélsz, én is megélem,csak már tudom kezelni és te is megtanulhatod.

Meli: Milyen problémákkal keresnek meg leggyakrabban a klienseid?
Mari: A legtöbb kliensem” sérült gyermek” aki nem tudott biztonsággal kapcsolódni a szüleihez, mert nem, vagy rosszul szerették. Ez sokszor a kapcsolataiban is kötődési problémát okoz.Szeretem még csinálni a családállítást, kineziológiát. Egy első feltáró beszélgetésnél kiderül, hogy miben, mivel kell dolgoznunk,mert természetesen ez egy közös munka a klienssel.

Meli: Hogy bírod a megváltozott helyzetet, a bezártságot? (Az interjú a koronavírus idején, a kijárási tilalom időszakában zajlott, 2020.áprilisában, telefonos beszélgetésben.)
Mari: Én jól. Struktúrálni kell a napot. Délelőtt csinálok mindent, ami elméleti. Pl. franciát fordítok, hogy ne felejtsem el. Délután van online tánc, vagy pilates, vagy szépirodalmat olvasok, szóval jól elvagyok. Van egy kiskutyám is. Nem vagyok egyedül, de azért persze hiányoznak az emberek. A klienseimmel is tartom a kapcsolatot, beszélünk néha, hogy vannak. Mert azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy kivel mi történik ebben a karantén helyzetben. Hogy dőlnek el a dolgok. Főleg azoknál a pároknál, akik már a válás határán álltak.

Meli: Milyen problémákkal találkozol gyakran a pároknál, házastársaknál?
Mari: Ha a házasságban probléma van, akkor ne az legyen középpontban, hogy hogyan változtassam meg a másikat, hanem hogy én miben tudok változni. Részint az húzza magával a másikat is, részint meg ha én megváltozok, akkor jobban rálátok a helyzetre. Ha a másikat akarom megváltoztatni, az azt jelenti, hogy ő gyengébb nálam. Az egy alap dolog, hogy egyensúlyban legyen a kapcsolat. Pl. az adok-kapok. Az elő szokott fordulni, hogy a párok férfi tagja a gyerek születésekor kiszorítottnak érzi magát. Nem a” felnőtt én”-jével van jelen, hanem a “sérült gyerek”-kel.
(Ez a felosztás Eric Berne sikerkönyvéből származik.)
Ilyenkor a nő hormon állapota megváltozik, kell idő, amíg újra előkerül a vágy, a férj pedig, vagy inkább a benne lévő “sérült gyerek” azt gondolja, hogy nem kell már neki, nem szereti őt. A feleség megváltozott teste is okozhat problémát. Ha a párok nem dolgoznak azon, hogy vissza álljon a régi szexuális élet, akkor ez nagyon sok esetben sajnos így marad. Ha a férfi sérült gyermekként reagálja le az apa szerepet, akkor nem fog tudni vele mit kezdeni. Az anya oldaláról, ha ez egy olyan házasság volt, ami arról szólt, hogy állandóan libikókázunk a dominanciával, hogy most éppen ki a dominánsabb, akkor részint teljesen le tud kattanni a férjéről és talál egy új valakit, akire oda figyelhet, akit birtokolhat, akitől megkapja a teljes feltétel nélküli szeretetet. Csak az a baj, hogy az a gyerek, aki két “sérült” szülővel van, nem fogja megkapni azt, ami neki kell.

Meli: És amikor a gyerek egy “sérült gyerek” szülővel van, akkor mit tehet a pár?
Mari: Azt gondolom, mindannyiunkban van valamilyen szinten “sérült gyermek”. Csak szerencsés esetben felismerjük és el tudjuk engedni. hogy az, amit én most reagáltam, vagy ahogy ezt a helyzetet megélem, abból a dogmából eredhet, hogy te ezt úgysem tudod megcsinálni, vagy te ilyen vagy, olyan vagy. Nekem a kedvenc dogmám amit kaptam, az a kövér vagy, ezért egész életemben rettegek attól, hogy nehogy meghízzak. Tehát mindenkinek vannak ilyen dogmái, amiket kapott

Meli: Azokat a negatív minősítéseket értjük dogmák alatt, amelyeket gyerekkorban kaptunk és mélyen elültek bennünk, akár a szülőktől, akár máshonnan jérkezve?
Mari: A szülőktől vagy az elsődleges gondozótól leginkább. Az iskola ráerősíthet Az a lényege, hogy annak a szükségletnek eleget tud e tenni a szülő, amire egy gyereknek, egy kisbabának szüksége van. A “sérült gyerek”, aki bennünk van, általában azért alakul ki, mert nem tudtak kapcsolódni hozzánk a szülők. Mert éppen bajuk volt az életükkel, éppen stresszeltek, vagy maguk is “sérült gyerekek” voltak. És ezt visszük tovább nemzedékről nemzedékre. Ha egy házaspárban csak az egyik fél sérült, általában nem szokott sokáig működni a kapcsolat, mert azt vonzzuk be, ahol éppen tartunk, akik vagyunk. Ha tudok a felnőtt énemmel jelen lenni a konfliktusban, akkor meg tudjuk beszélni. Mondok egy példát. Azt mondja a férj, mikor indul a felesége vásárolni, hogy hozz nekem kérlek epret, mert azt nagyon szeretem. A feleség bevásárol, de elfelejti az epret. A férfi, nem azt érzi, hogy jó, hát akkor majd holnap, hanem azt, hogy én ilyen vagyok, engem mindig elnyomnak, rám nem tudnak odafigyelni. És ha ezt a helyzetet megéli, az mindig arról szól, hogy gyerekkorában nem tudtak rá odafigyelni, tehát azt éli meg ebben a helyzetben, hogy megint nem figyelnek rám. Az is egy dogma nagyon sok esetben- ha nem is mondják ki, csak lehet érezni,- hogy nem ilyen gyereket szerettem volna, vagy fiút akartam és lány lett….
Ha valaki gyerekkorában azt a dogmát kapta, hogy nélkülem te ezt úgysem tudod megcsinálni, akkor egész életében a szüleihez fordul segítségért vagy minden élethelyzetben úgy érzi, hogy egyedül nem képes megoldani semmit. Sok ilyen dogma mondatunk van. amit hurcolunk.

dobókockán dogmák felirat

Meli: Amik korlátoznak minket abban, hogy egyáltalán megtudjuk, hogy mire vagyunk képesek…
Mari: Pontosan. Van egy kliensem, akinek az a dogmája, azt mondták neki, hogy “nélkülünk ez neked nem megy”. Hogyan lehet erre reagálni? Vagy átmegyünk ellentámadásba és azt mondjuk, hogy nem, ez nem így van! Vagy elhiszem, hogy én egy sikertelen lúzer vagyok. vagy pedig ilyenkor jön a “grandioózus self”, hogy én mindenkinél különb vagyok és azért is meg tudom csinálni. Ugyanabból az önértékelési problémából működik mindegyik.

Meli: Mi kell ahhoz, hogy az ember felismerje magában a “sérült gyerek”et? Mert sokan nem ismerjük fel, miért úgy reagálunk, ahogy.

Mari: Azt gondolom, hogy ez egy önismereti munka. /Nézd meg az Énzóna-klub ide vonatkozó ajánlatát ITT!/

Ha visszagondolunk arra a jelenetre, ami lezajlott akkor rájövünk, hogy inadekvátan viselkedtem. Miért kaptam attól dührohamot, hogy pl. nem tudtam a konzervet kinyitni? A dührohamom inadekvát. Amikor gyerek voltam és nem tudtam máshogy elérni, hogy valami sikerüljön, akkor dührohamom volt. Főleg még a nonverbális korban nem tudja megfogalmazni, másképp nem tudja kifejezni, hogy mi a baja. Én azt nagyon bírom, mikor egy csecsemő üvölt. Megfeszül a kis testük, mert máshogy nem tudják magukat kifejezni. Ha nincs meg a szülővel a kapcsolódás, akkor felnőtt korban is indokolatlanul dührohamot kapunk, akármi miatt. Visszaigazolva látunk valamit, amit kaptunk a szüleinktől. Tehát, ha nem hozott epret a feleségem, akkor nem figyel rám. Miért nem? Mert én olyan vagyok, akire nem lehet figyelni. Fontos lépés, hogy felismerjem, hol van a gyökere a dührohamomnak.

Meli: Az, hogy felismerjük, a viselkedésünk abban a helyzetben inadekvát volt, az már egy nagyon nagy lépés. Nem elég ha azt mondja nekünk a társunk, hogy vedd már észre, hogy viselkedtél! Sokszor nem elég ahhoz, hogy rá tudjunk nézni önmagunkra, hogy a viselkedésünk mögött vajon mi állhat.
Mari: Mindenkinek más a fegyvere vagy pajzsa, ahogy viselkedik különböző helyzetekben. Mondjuk besértődik. Pl. az anyukám 3 napig nem szólt hozzám, gyászdrapériák lógtak le a fejéről…Én néha humorral kezelem, ami olykor bántó tud lenni. Tehát mindenki máshogy. Amikor elmúlik a jelenet, pl. megbántom a másikat, eltelik egy kis idő és magamnak be merem vallani, hogy igazságtalan voltam. Az igazságtalanság is egy olyan hívószó, mint a cserbenhagyás. Az egyik kliensem azért marad a legszarabb munkahelyén, mert nem akarja cserben hagyni őket. És kiderült, hogy otthon ez volt a hívószó, hogy ne hagyjál cserben minket. Ez egy nagyon erős nyomás tud lenni. Tehát az ember felismeri a konfliktushelyzet elmúltával, hogy nem megfelelően viselkedett, és elképzeli, hogy amit tett, vagy mondott, milyen lehetett a másiknak.

Meli: Akkor nagy adag empátiára is szükség van.
Mari: Empátiára is meg önismeretre is.

Ott kezdődik, hogy az embernek el kell tudni fogadni, hogy nem vagyunk tökéletesek!

Vannak hibáink Azt lehet mondani magunknak, hogy arra törekszem, hogy ne bántsak másokat. Így is előfordul, de felismered, hogy mikor bántasz másokat.
Visszatérve a Bernne-i hármas felosztásra, van a szülő- én, a gyerek-én és a felnőtt-én. Onnan lehet felismerni a felnőtt- ént, hogy az mindig az “ itt és most”- ban van. Arra törekszik, hogy megoldja. A gyerek-én és szülő-én forgatókönyv szerint működik, belenyomja játszmákba a másikat. Nagyon sokszor egy kapcsolaton belül is átmegy a másik fél szülő-énbe, tehát számonkérő lesz, vagy lekezelő – akár párkapcsolatról beszélünk, akár munkahelyről, például egy főnökről. Tehát akár lenyom téged, vagy túl nyájas lesz, és erre a másik fél átmegy gyerekbe. Nem azt mondja, hogy hibáztál, gyere beszéljük meg, hanem pl. azt mondja, hogy: Látod? Megint,,,te már megint…Az illető pedig gyerekből kezd el védekezni. “Megint elkéstél!” Nem azt mondja, hogy “jaja, basszus, bocsánat, elnéztem az időt!” stb., hanem elkezd magyarázkodni, hogy “Olyan baleset volt, hogy nem tudtam jönni…”Tehát védekezik. Vagy a feleség azt mondja, hogy “Semmit nem csinálsz itthon, nem segítesz semmit!” Ez a szülő én. A felnőtt azt mondaná, hogy “Légyszíves csináld már meg ezt vagy azt!” Mit lehet reagálni erre? A dacos gyerek visszatámad és azt mondja, hogy “Neked semmi nem jó.!” Itt nem két felnőtt ember találkozik, hanem egy szülő és egy gyerek. És ha én szülőből beszélek, akkor a gyerek fog hozzám kapcsolódni.

Meli: Tehát akkor mindannyiunkban megvan mind a három ebből a felosztásból…
Mari: Persze.
Meli: Mi az, ami segíti azt, hogy a felnőtt énünk gyakrabban legyen jelen?
Mari: Ez a hármas én, ez mindenkiben benne van. Az biztos, hogy ha nem a felnőtt énünk van jelen, akkor forgatókönyv van. Figyelje meg magát az ember, vagy figyeljen meg valakit. Elindul egy vita és ugyanazokat fogjuk mondani. Én ezt szoktam, ő azt fogja. Nem a probléma megoldására megyünk rá, hanem a játszma lehúz minket a levesbe. F. Várkonyi Zsuzsának is vannak nagyon jó könyvei a játszmákról. ( Itt válogathattok ti is!)

Majdnem mindenki szokott játszmázni, de valaki állandóan ezt csinálja és közben szenved tőle. Kezdetnek az egy jó állapot, amikor dolgozom valakivel, átbeszélni ezeket, hogy milyen játszmák vannak az ő életében. Még segítő játszmák is vannak. Ha azért segítek, hogy erkölcsi fölénybe kerüljek és kontrolláljam a másikat, akkor ez egy játszma. Akkor arról szól ez a játszma, hogy én nagyon jó vagyok, sokkal jobb vagyok nálad és segítek neked, mert te úgy sem vagy képes egyedül megcsinálni. De rengeteg ilyen van. Egy vitatkozásban, amikor észreveszem, hogy hoppá, ez nem is én vagyok. Ezt az anyukám mondta mindig. Vagy az apukám mondta. Tehát “kijön az anyukám vagy apukám a számból”, vagyis azt mondom, amit már hallottam tőlük otthon. Akkor biztosan tudhatjuk, hogy ez most egy játszma.

homokóra

Meli: Tehát a játszmáknál mindig van egy alá-fölérendeltségi viszony?
Mari: Igen, de ez tud változni egy játszmán belül is. Főleg egy jól bejáratott házaspári játszmánál, hogy mikor ki a szülő, ki a gyerek. A játszmák soha nem arról szólnak, amiről szólni kéne. A “Vidd ki a szemetet!” mondatnak is van egy hátsó üzenete. Ez arról is szólhat, hogy nem figyelsz rám, nem törődsz velem, nem vagyok neked fontos. Mert ha fontos lennék, akkor kivinnéd a szemetet, stb. A játszmáknak mindig van egy mögöttes tartalma. Lehet annyi is, hogy na most jól leigázlak téged. Mondok olyat is, amit nagyon nehezen szoktunk észrevenni mi, nők, hogy akkor is a szülő-énben vagyok, mikor azt mondom a páromnak, hogy “Ne ezt vedd fel! “, “Voltál az orvosnál?”, “ Megint nem vettél fel sapkát?”. Merő szeretetből, de ez a kontrollról szól. Amikor én a szülő- énben vagyok, mindig kontrollálni akarom a másikat. A felnőtt pedig mindig a megoldásra törekszik.

Meli: Az jutott most eszembe, hogy amikor mi eljátszunk konfliktus helyzeteket a programjainkon, amik gyakorlatilag a  játszmák megmutatása, akkor tulajdonképpen arra biztatjuk a résztvevőket, hogy a felnőtt- énjükkel próbáljanak ránézni ezekre a szituációkra, amelyek mindannyiunk életében jelen lehetnek.  És amikor a felnőtt-én keresni rá a megoldásokat, ezzel gyakorlatilag felhívja a másik figyelmét arra, hogy vegye észre, hogy ilyen játszmákban pörög  Magunkra ismerhetünk ezekben a helyzetekben. Picit olyan, mintha becsöngetnének a felnőtt énünkhöz, hogy hahó, kezdj el valahogy máshogy viselkedni a hasonló helyzetekben!

Mari: Igen. És ilyen esetben nagyon jó a szerepcsere. Én ezt még párterápiánál is szoktam használni. Pl. Álljatok fel és cseréljetek széket!

Meli: Igen, mi gondolat cserével tesszük ugyanezt. Mi járhat a másik fejében? 

Mari: Azt is szoktuk használni, hogy valaki, aki nincs benne a dologban, beáll a hátuk mögé belső hangnak.

Meli: Amikor mást gondolunk, mint amit kimondunk. Igen, mi is alkalmazzuk ezt a formát. Ez is csak azt mutatja, mennyire fontos beleérezni magunkat a másik helyébe. Ami még nekem érdekes és eszembe jutott, hogy azon a családállításon, ami a te vezetéseddel zajlott és  én is részt vettem rajta, említetted, hogy van hasonlóság azzal, ahogy mi dolgozunk. És valóban hasonlít, mert valahol mindkettő színházi. 

De miben másabb a családállítás, mint egy terápia?

Mari: Egész más a kettő. A terápia hosszabb folyamat, ahol nem rögtön ismersz fel dolgokat, a családállításnál pedig rögtön beugranak dolgok. Pl. azt gondolom, hogy a szüleim milyen szép ideális kapcsolatban éltek, majd mikor beálltak, elmentek jó messzire egymástól a terem másik felébe. Egy terápia során erre sok-sok beszélgetés után derül fény. Lehet, hogy nem is volt annyira ideális ez a házasság és azért választok én is rosszul?

Volt egy olyan, hogy egy nagyon kedves kliensem benne volt egy háromszög kapcsolatban, mint  szerető. A férfi mindig mondta neki, hogy ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor majd ott hagyja a családot és vele fog élni. Az állításon pedig kiderült, hogy ez esze ágában sincs  ennek a fiúnak, egyszerűen oda tartozik. Nem tudott elmozdulni onnan. Ez egy terápián belül nem így jön ki, hanem arról beszélünk, hogy jó e így neked, akarsz e rajta változtatni, vagy ha így jó neked akkor miért jó. Mert sokszor van olyan is, hogy nem merne egy normális kapcsolatban benne lenni, mert kötődésképtelen az, aki harmadikként van a kapcsolatban. Ez is mindig szól valamiről,nem csak a helyzetről.

Meli:. Visszatérve a családállításra és a színház kapcsolatára, az “itt és most” helyzetre. A színházban is van az a szabály, hogy itt és most történik veled valami ösztönös, zsigeri, valami felismerés. És én is megtapasztaltam, amit mondtál és ez volt nekem is a kapocs, amikor részt vettem egy családállításon, hogy itt és most történik velem valami.

Mari: Mondjuk ez a terápiában is megtörténhet, hogy itt vagy és egyszer csak leesik az a húszfilléres. Csak az egy hosszabb folyamat. Ezért szeretem a családállítást nagyon… Részt vettem egy olyan állításon, ahol  a protogonista hozta ezt a történetet. Egész életében szenvedett attól, hogy nem szerette őt az édesanyja. Akiről tudni kell, hogy zsidó származása miatt a háborúban 5 testvérét megölték. 10- en voltak testvérek. Az állító tehát attól  szenvedett  egész gyerekkorában, hogy az anyja nem szerette, tehát ő nem szerethető. Az állítás megmutatta, hogy az édesanyja a testvérei halála után nem tudott és nem mert többé érezni. Megfagyasztotta a szívét  Ez nagyon nagy hatással volt a protagonista további életére. Nagyon sokat dolgozott ezen korábban különféle terápiákban, de az állítás hozta el a megnyugvást számára. Az állítás nagyon sok dologra rávilágít. Pl. a választásainkra. Jár hozzám hosszú ideje valaki, hogy átgondolja a párkapcsolati választásait. Mi volt a vége, miért lett vége. . Aztán az állítás kapcsán kiderül, hogy hoppá, ő az, aki mindig keres egy egérutat, hogy ne kelljen elköteleződni.  Mindig olyan partnereket választ, aki vagy házas, vagy valahol messze él, tehát neki van rá szüksége. És ez az állításon egyértelműen előjött. Az talán közös a színházban és az állításban, hogy leképeződnek a dolgok.

Meli: Én is ezt érzékeltem. Sőt, igazából a színháznak ezt az erejét akarom használni, amikor azt mondom, hogy a problémákat fel lehet ismerni sznházi, játékos formákon keresztül, ami már önmagában nagy dolog lehet.

Mari: Igen, az első lépés a felismerés.

Meli: Az már jó kiindulási pont…

Mari: Igen, mert többször megismétlődnek ugyanazok a problémák. Ezek a játszmák. De ha már felismered, akkor kívül tudod helyezni magadon, jobban meg tudod figyelni, hogy ezt most miért  csinálta, hogy lehet, hogy megint egy olyan főnököt választok, aki elnyom és megaláz engem. Akkor már felismerhető, hogy mit mozgat meg benned, mi a te történeted.

Meli: Én nagyon fontosnak tartom, hogy az emberek a saját történeteiket merjék fel-és megismerni. És hogy ezt lehet játékosan is, nemcsak egy félelmetes útként elképzelve. Azon dolgozom, hogy sok emberhez eljusson, van olyan játékos mód is,  hogy az ember,  miközben megérti, hogy miért történnek vele bizonyos dolgok, még jól is érzi magát és felszabadulttabbá válhat.

Mari: A játéknál minden csatornád részt vesz. Nem csak verbalizász, hanem minden csatornáddal jelen vagy. Sokkal elevenebben tudod megélni ezt a dolgot. És ismétlődnek ezek. Mint a görög sorstragédiák. Nemzedékről nemzedékre… Gyerekkorban kezdődik minden. Ha nem tud kapcsolódni a szülő valami miatt a kisgyerekhez, ha nem tudják jól szeretni, akkor a babába mélyen bevésődik a szorongás. Ez pedig az egész életében, a helyzetekben előjön. Akár az epres példánál. Nem tudatosan, de ez a mély szorongás feljön, hogy nem szeretnek, nem tudnak rám odafigyelni. Az első 3 év tényleg nagyon meghatározó.

Meli: Mit jelent nem jól szeretni?  Nem azt adni, amire neki van szüksége, hanem azt adni neki, amire nekem van szükségem? 

Mari: Abszolút. Itt kezdődik a történet. Nagyon nehéz szülőnek lenni és nem vagyunk tökéletesek. Valamennyien követünk el hibákat. Az a lényeg, hogy felismerjük és tudjunk változtatni. Ez sokszor évekig tartó munka. Egy gyereknek nem tökéletes, hanem boldog szülőre van szüksége.